Érkezés Chicagoba, majd South Bendbe (2014. aug. 9-10.)

Érkezés Chicagoba, majd South Bendbe (2014. aug. 9-10.)

 

Este 10 óra lesz nemsokára, indianai időszámítás szerint. Még nem is vagyok álmos, pedig tegnap délután érkeztem Chicagóba – ezek szerint jól sikerült az átállás. Most itt ülök egy felfújt matracon a Coquillard Drive 340-ben, az egyik üres szobában. A matracot egy előttem tanító lengyel sráctól kaptam – kár, hogy pumpát nem adott hozzá, elég soká eltartott, míg felfújtam. 10 fújás, pakolás, 10 fújás, megint pakolás, 15 fújás pakolás, 10 fújás pakolás… Volt mit pakolnom, mert délután kétszer is elmentem boltba: kaját vettem és néhány alapvetőnek tűnő cikket (ezt eddig 300 USD-m bánta). Most egy frissen vásárolt plüss barna takarón ücsörgök, vettem hozzá egy memóriahabos párnát, takarózni a Kinga magammal hozott szarvasos kedvenc takarójával fogok – remélem, megbocsátja! Otthon most nemsokára hajnali 4 óra van, biztos mindenki jót alszik, s készül az utolsó otthon eltöltendő hétre.

Legtöbb pakolni való a konyhában volt, a chicagói titkárnő Christől sok mindent kaptunk: evőeszközök, poharak, turmix. Ezekhez vettem egy kenyérpirítót, késeket, ollót, egy serpenyőt lapáttal, néhány alapanyagot és fűszereket.

Itteni idő szerint kettő körül érkeztem meg két óra utazás után (ami valójában három órás volt…). Az autópályán max. 70-el lehetett jönni, nagyon teknős tempó. A szállodából nem sokkal 10 előtt csekkoltam ki, majd rendőri felvezetéssel megtaláltam Chris házát. Kicsit izgis volt, mert a GPS megint csak jó néhány perc után találta meg magát, már majdnem fejből kellett vezetnem, mikor megszólalt Andrea és javasolta, hogy a következő utcán forduljak jobbra. A szálloda nagyon jó volt, apartman szobát adnak. Elvileg négyen lehet benne aludni, szerintem mi öten is el fogunk majd férni. Kilenc körül feküdtem le (illetve estem be az ágyba), hajnali kettőtől kb. óránként felébredtem, de kihúztam fél nyolcig. Ha jól számolom, szombaton 22 órát voltam ébren, mert reggel hatkor kellett kelni, hogy kényelmesen elérjem a düsseldorfi átszállású gépet. Chicagóban Chris várt és Craig is. Kicsit izgultam a vízum miatt, hogy mennyire lesz bonyolult – nem volt az, bár majdnem egy óráig tartott a leszállástól, míg kijutottam a váróba. Sajnos majd másfél órát ott vártunk még, mert jött egy Global Outreach-es ismerős gyerek is, akit feltétlen üdvözölni akartak. Aztán egy hosszú, átszállásos metrózás, húztam-vontam a 24 kg-os, kicsit szakadt-törödt bőröndömet és a jó nehéz, teli-könyves hátizsákomat, meg egy reptéren vásárolt boros zacskót, amibe még a fényképezőtáska is helyet talált. Még a szálloda előtt egy közeli parkolóházban átvettem a Chrysler Town and Country aranyoskánkat. Már be volt pakolva néhány dolog, így például egy szép kis versenybringa, amit előtte Craigék elhoztak az egyetemről. A fizetés és ajándékcsere után ők már ki is pakoltak a hotelszobából, ahol két napot töltöttek, majd elmentünk egy közeli helyre vacsizni. Innen ők mentek a buszukhoz, én pedig meglehetősen fáradtan vissza a szállodába. Aranyosak voltak, nem semmi, hogy segítettek kocsit venni, meghitelezték, tárolták, s még fel is jöttek vele Chicagóba (a tankja sem volt üres).

 Vasárnap délelőtt az egyetemi titkárnőméktől hoztam el cuccokat (lásd alsó kép). A férje rendőr, már csak két hete van a nyugdíjig.

Hangosan zenélnek a tücskök és kabócák. Itt és kb. úgy esteledik, mint otthon. Visszatérve, a megérkezésre, a landlord házánál találkoztam a két kis gyerkőcével a babysitterrel (itten: nanny), épp indultak a játszótérre, úgyhogy nagy szerencsém volt, hogy oda tudták adni a kulcsot. A házunkat Andrea segítségével könnyen megtaláltam, de az egy öt percig biztosan eltartott, míg rájöttem, hogyan nyílik a zár. A bejáratinak tűnő ajtóba nem illettek bele, végül is a télikerten keresztül, egy hátsó ajtón jutottam be a kintihez képest kellemesen hűvös házikóba. Kipakolás a kocsiból, közelebbi helyen boltozás, majd picurka késéssel érkeztem a St. Joseph templomba az öt órás misére. Jó sokan voltak a modern templomba, idős alig, inkább sok fiatal és gyerekes család. A „vízen járós” példabeszéd hangzott el, nagyon aktuálisnak találtam. Most olyan életállapotban vagyunk, hogy otthon is lezárunk sok folyamatba levő dolgot, itt pedig újrakezdünk, gyakorlatilag a nulláról. Mindez egyedül nem menne, Jézus szemébe kell néznünk s nem kételkedni, hogy ne kezdjünk kel süllyedni a hullámzó tavon.