Eljött ez a pillanat is. Nem mondom, volt bennem némi furcsa érzés, mikor utoljára kapcsoltam le a számítógépemet a szobámban. Nagyon rendes házigazdám volt, a kötelességénél jóval többet foglalkozott velem, mondhatni barátommá vált. Még kedden leptek meg a "tanszéki" kollegák egy szép Loyola-s gyapjúsállal, egy vicces kartell üldözős antik fotóval (persze nem mai kartellre kell gondolni, hanem egy régi rablóbandát hívtak így még a Vadnyugaton). Korábban kaptam egy bordó Loyola-s pólót is, már-már fel tudok loyolásan öltözködni. Másnap én is átadtam a búcsúajéndékot: Chrisnek kávéspalackot, hozzávaló italkészlettel, Spenccernek egy jópofa tanáros hálaadós polcdíszt és angol teakészletet kapott. Szerdán Spencer és Matt meghívtak még egy közeli olasz helyre kajálni is (szerencséjükre a késői szállodai reggeli miatt nem negyon voltam éhes...). Készült egy közös fotó is:
Jól megpakolt bőrönddel és hátizsákkal bandukoltam végig a szokásos utamon, a Michigan Avenue-n a Millenium Station-ig. A könyveim egy részét felajánlották, hogy feladják ők postán, a Pázmánynak címezve. Az állomáson ezúttal a két fiú várt, az úszóedzésről jöttek, így mentünk haza az utolsó ingázós alkalmam végén (jól jött ki a lépés, a 10 alkalmas vonatbérlet is éppen elfogyott).
 |
| Igaz nem napnyugta, hanem napkelte, de legalább Chicagóban - de illik a témához! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése