Kanyonok földjén

Június 25-28.

San Diegóból Las Vegason keresztül vitt az út a kanyonok vidékére. Újabb egész napos kocsiút. Bepakoltunk, utolsó családi fotók az óceánparton, aztán indulás! Hihetetlen, mekkora hőmérsékletkülönbségek vannak. Az időjárás jelentésben is négy rétegben adják meg a hőfokot: tengerpart, szárazföld, hegyvidék, sivatag. Iszonyú meleg volt, amikor kiszálltunk a kocsiból tankolni a nevadai határnál, 40 fok körül, s hozzá meleg szél fújt. Las Vegason csak átsuhantunk, de szerencsére az autópályáról is látszott néhány szebb, de legalábbis különleges szálloda. Már este volt, mikor Betti vezetésével megérkeztünk Utah-ba, közel az arizonai határhoz, Kalab településre. Nagyon szép házat sikerült bérelni, vagy kétszer akkora volt, mint a la jollai (igaz, nem volt tengerpartja). Az ágyak is jók voltak, totális csend is volt, nem csoda, hogy másnap majdnem tízig aludtunk.

Első teljes napunkon a Grand Canon északi peremét vettük célba, jó másfél óra út volt „csak”. Szép volt a táj is, jó magasan autóztunk, 2700 m volt a legmagasabb pont. Ahogy beléptünk a nemzeti parkba (Craig éves bérletének hála, itt sem kellett fizetni), jobbról megpillantottuk első amerikai, autentikus bölénycsordánkat. Volt sok világosbarna kisborjú is, aranyosak voltak. A Grand Canon természetesen grandiózus, meglepetésünkre nem volt sok turista (nem úgy, mint másnap, szombaton egy másik parkban). Remek volt a kilátás, hűsítő a fenyőillat. Egy jó óra alatt alaposan körbe lehetett járni. Hazaérve a még reggel (délelőtt) beszerzett húsokból egy nagyot grilleztem: volt csirkecomb, szűzérme, lapocka és marha fasírt. Jó nagy adagot csináltunk, két-három napi ebéd kijött belőle. Nem mondom, hogy hűs volt a ház árnyékos teraszán, viszont jól folytak a kellemes amerikai sörök. Kinga eközben jól eljátszott a ház macskájával. Este játszottunk egy jó kis családi ri-ki-kit, még Kinga is beszállt.

Második nap két célpontot terveztünk be: a közelebbi Zion parkot és a kicsit távolabb eső, Colorado folyónál levő duzzasztógátat és tavat. Végül is csak az első fele jött össze. Here is the story.

Nagyon szép volt a zioni nemzeti park, sivatagos-kaktuszos-kősziklás. Egy alagút előtt várni is kellett néhány percet, nagy volt a forgalom, csak felváltva engedték a kocsikat. Nagyon szép, csíkozott, hullámmal fodrozott hegyek között vitt az út. Ez egy olyan park volt, amit nem lehetett autóval körbejárni. Egy shuttle buszra kellett felszállni, az vitt körbe a látványosságok mentén. Szinte mindenki a végállomásig utazott, így mi is. A legtöbb hely bibliai nevet viselt, nem véletlen, mert ezt a környéket is mormon telepesek népesítették be a XIX. században. Egy viszonylag keskeny túraösvényen indultunk el, egy kanyargó kis folyó mentén. Eleinte jól ki volt építve, szemtelen mókusok szaladgáltak kaja után kutatva. Kezdett meleg lenni. Vicces volt, amikor elfogyott az út, s láttuk, hogy mindenki a folyóba gázolva halad tovább. Mi is így tettünk, többünknek volt erre alkalmas a szandálja, szegény Betti viszont talpmasszíroztatva tette meg a sokmérföldes utat. Nagyon jópofa volt, alapvetően sekély, gömbölyű kavicsos volt az „út”, bár időnként voltak térd fölé érő gázlók is. Néhány kanyarban a bátrak ugráltak is a környező sziklákról a vízben. A visszaút megtizedelte társaságunkat, legalábbis megfelezte, Nelli, Bence és Kinga elég nyűgösek lettek a meleg és a kevés víz miatt. Állítólag felelőtlenül indultunk el a túrára. Pedig végül is nem volt hosszú az út, 3-ra már visszaértünk a buszhoz. Igaz nem hoztunk ebédet magunkkal, azt hittük, előbb végzünk a parkkal.

Így elmaradt a másik úti cél, viszont ár 5-re otthon voltunk, s kellemes tespedtségben hűsöltünk a légkondis házban, miközben kint 39 fok volt. Előtte volt még egy adrenalin szintet növelő rendőr kalandunk: hazafelé túl gyorsan előztem két kocsit, s mint kiderült ezt a szemközti sávban tartózkodó, fehér Toyota terepjárónak álcázott rendőrautó is észlelte. Rövid üldözés után, átesve az igazoltatás fáradalmain (nem volt nálam se útlevél, se autóbérleti szerződés), a szimpatikus rendőr bácsi csak írásos ’warning’-ot adott, viccesen mondva, hogy inkább a városban költsük el a pénzünket, mint a bíróságon.

A harmadik nap, vasárnap, korán keltünk, fél nyolckor, hogy el tudjunk menni 9-re a városka katolikus templomjába. Mint kiderült, már hosszú évek óta nincs papjuk, egy aranyos, Mikulás-szerű bácsika tartotta a ceremóniát. Előtte minden vendégnek fel kellett állnia (a hívők harmada), s elmondtuk, ki honnan jött. Érdekes, hogy ült mögöttünk egy szlovák lány is. Miután a város szélén levő Western shop-ban kellemesen bevásároltunk, útra keltünk a Bryce kanyon felé. Ez is egy gyönyörű nemzeti park, nagyjából útba esett Colorado felé haladva. Itt alapvetően vörös és lazacszínű sziklák voltak. Amfiteátrumnak hívták a fő látványosságot, gyönyörű oszlopszerű kőhatalmasságok voltak egy óriási völgybe „telepítve”.

Innen északra indultunk, szép tájakon, egy helyen három szarvas kelt át egy előttünk haladó lakókocsi előtt. Amikor ráfordultunk a 89-es főútról a 70-es autópályára, kelet felé, kereken 666 km-et írt a GPS a dilloni Super 8-as szállásunkig. Ez az út egyébként St. Louis-on keresztül vezet a keleti partra. Nagyon jó helyen, egy síterepen van a szállás, kb 2400 méter magasan vagyunk. Volt olyan környékbeli síterep, amit csak június közepén zártak be.... A környező hegyek teteje havas, a gleccseres részeken még lehet csúszni. Holnap kapunk reggelit is, mindezt 2 szobával, csak kb. 150 dollárért. Hétfőn kb 9 órát fogunk autózni Omaha-ig, még részben szép tájakon, s elszenvedünk egy óra időeltolódást is.